Az alábbiakban a személyes véleményem, és a fontosabb eseményekről készített rövid összefoglalóm olvasható az Chuck Wendig által írt Utóhatás regényről.

Azok kedvéért, akiknek időközben kedve támadna a könyv elolvasásához; a spoilermentes fülszöveggel és a személyes ajánlómmal fogjuk kezdeni, nehogy véletlenül lelőjem valakinek a csavarokat, és csak ezeket követi majd a történet (kánon szempontjából) fontosabb eseményeinek spoileres összefoglalója.

Fülszöveg:

A Császár halott, a második Halálcsillag elpusztult és a Birodalom romokban hever. Azonban a Felkelők Szövetségének – amit most már Új Köztársaságnak neveznek – még nem sikerült teljesen felmorzsolnia a hadurak frakcióira szakadt Birodalmat.

A Peremvidék egyik eldugott zugában, az Akiva bolygó fölött csillagrombolók gyülekeznek. A közelgő veszélyről csak Wedge Antilles kapitány szerez tudomást, ő azonban fogságba esik.

Norra Wexley, az egykori felkelő pilóta az egyetlen, akihez elér segélykérő üzenete. Azt azonban ő sem tudja, hogy milyen közel van az ellenség, és mekkora veszedelem fenyegeti őt és bajtársait. Mert a Birodalom leghatalmasabb, életben maradt hadura elérkezettnek látja az időt, hogy visszaszerezze mindazt, ami jog szerint őt illeti, és egy új háború lépéseit megtárgyalni érkezik az Akivára.

Csakhogy a birodalmiak nem számolnak Norrával, és új szövetségeseivel – technikai zseni fiával, egy zabrak fejvadásszal, és egy meghasonlott birodalmi renegáttal –, akik elszánták magukat, hogy megtesznek bármit, hogy egyszer s mindenkorra véget vessenek a Birodalom rémuralmának...

Személyes véleményem és ajánlóm:

Az Utóhatás regény nem túl jó. Sőt, megkockáztatnám, hogy az egyik legrosszabb Star Wars regény, amit az utóbbi években olvastam. Sőt, az egyik legrosszabb, amit valaha olvastam. Ezzel együtt az Utóhatás volt az egyik első történet, és egyben az első könyvtrilógia, ami megjelent az új kánonban, és emlékszem is, hogy ez akkoriban számomra elég riasztó előjelnek tűnt a Star Wars Disney alatti jövőjére nézve. (Természetesen ezt követően rengeteg fantasztikus regény is megjelent, szóval aggodalomra semmi ok.) Mindennek a tetejébe az Utóhatás úgy volt beharangozva, mint egy felvezetőtörténet Az ébredő Erőhöz, ami pedig csak simán egy óriási nagy ferdítés. (Előfordulhat, hogy a trilógia következő két része már valóban felvezeti a hetedik epizódot, de tekintetbe véve, hogy azok csak a film megjelenése után lettek megírva, és, hogy az első kötetet úgy reklámozták, mint ami kulcsfontosságú információkat tartalmaz a produkcióról, azt hiszem, hogy érthető, hogy mivel van itt nekem a problémám.) Na de lássuk végre, hogy miért ennyire negatív a véleményem az Utóhatásról!

Kezdjük a kisebbik problémával, a történettel. A regény története elég egyszerű: A Birodalom megmaradt erői tanácskozást tartanak, egy szedett-vedett alakokból álló kis csapat pedig tudomást szerez erről, és a borzasztó esélyek ellenére sikeresen megakadályozza őket ebben. Ami jó a történetben, hogy tudomást szerzünk arról, mi történt a Birodalommal közvetlenül az endori csata után. Ami pedig rossz a történetben az gyakorlatilag minden más, azaz a regény tartalmának olyan nyolcvan százaléka. A teljesen különböző háttérrel, és világlátással rendelkező karakterekből kényszeresen verbuválódott szupercsapat ötlete mindenkinek ismerős lehet, hiszen egy óriási nagy klisé, de ez önmagában még nem kéne, hogy baj legyen. Az ilyen történetek fantasztikusan is működhetnek, ha izgalmas, újszerű karakterekkel operálnak, és itt el is érkeztünk a nagyobbik problémámhoz.

A karakterek. Az utóhatás főszereplőinél közhelyesebb, irrealisztikusabb főszereplőkkel hasonló kaliberű történetben valószínűleg még soha életemben nem találkoztam. Hadd mutassam be a szupercsapatunk tagjait: Temmin, a tizenöt éves kamasz, aki évek óta teljesen önellátó, falat mászik, parkourozik, egyedül szembeszáll a helyi gengszterfőnökkel, puszta kézzel megkapaszkodik egy nagy sebességgel az űr felé száguldó csillaghajó burkolatán, egy rakás ócskavasból tökéletesen funkcionáló gyilkolórobotot kovácsol – mert minden szupercsapatnak kell egy humoros robot, aki bármelyik pillanatban teljesen egyedül képes elintézni egy osztagnyi rohamosztagost, és szerencsére bármilyen sérülését néhány nap alatt helyre lehet kalapálni, hiszen csak egy rakás ócskavas – aki mellesleg a legjobb barátja is, és teszi mindezt kedélyes, hétköznapi nemtörődömséggel. Itt van még Norra, Temmin anyja, a csapat kötelességtudó, erős vezetője, aki annak idején elhagyta a fiát, hogy megkeresse a Birodalom által elhurcolt férjét, és közben tett egy gyors kitérőt, hogy tehetséges lázadó pilótaként felrobbantsa a második Halálcsilagot. Norrának sajnos nem sikerült megtalálnia a férjét (Miért van olyan érzésem, hogy a következő két kötetben ez meg fog változni?) és most nagyon szégyenli magát, hogy nem állt a fia mellett, amikor annak szüksége volt rá, de spongyát rá, most, hogy visszatért hozzá közösen részt vehetnek egy terápiás anyja-fia akcióban, amelynek során mindketten többször is majdnem meghalnak, és ez egy csapásra meg is oldja minden kapcsolati problémájukat. Ez nem elég? Semmi gond, itt van még velünk a galaxis egyetlen tisztességes fejvadásza, Jas Emari, akinek valahogy mindig sikerül megmagyaráznia, hogy ő valójában csak a pénzért cselekszik helyesen, illetve az ex-birodalmi biztonsági tiszt, Sinjir Rath Velus, aki részegen pont ugyan olyan jól tud verekedni, mint józanul, akinek humoros alkoholproblémái vannak, amik egyszer csak maguktól elmúlnak, és aki azért csatlakozik a csapathoz, mert jóvá akarja tenni a múltja hibáit, de persze ezt sohase vallaná be, hiszen ő egy igazi kemény fickó.

Nézzétek, mindez nem feltétlenül lenne olyan óriási probléma, ha a könyv ahelyett, hogy véresen komolyan venné magát, felvállaltan a 8-12 éves korosztálynak szólna. Viszont ez sajnos nem így van, és mindennek a tetejébe, a fenti karakterek rengetegszer hoznak indokolatlan, teljesen irreális, a jellemükkel gyökeresen szembemenő döntéseket, csakis azért, hogy a történet úgy folyhasson, ahogyan azt az író kitalálta. Példának okáért Sinjir, gyakorlatilag közvetlenül a bemutatkozása után – amelynek során megtudhatjuk, hogy ő a világon senkivel és semmivel nem törődik – teljesen önzetlenül úgy dönt, hogy kimenti a fogságából Jast, akit előtte életében egyetlenegyszer látott, egy csatában, amiben ráadásul az ellenkező oldalon harcoltak, úgy, hogy ezzel teljesen ellehetetleníti az eredeti céljának megvalósulását, a bolygó elhagyását. Ezek után elég nehéz elhinnem, hogy Sinjir valóban egyáltalán nem törődik senkivel, ugyanakkor, ha viszont nem próbálná meg megmenteni Jast, hiteles maradna a karaktere, de a történet nem vezetne sehová. Az írónak az ilyen helyzetekben feltétlenül alakítania kellett volna az egyik változón, ehelyett viszont mindig úgy hagyta mind a kettőt, ahogy voltak, és a így a könyv tele lett szegényesen megmagyarázott ellentmondásokkal.

A regény mentségére legyen mondva, hogy a birodalmi szál a karakterek tekintetében sem olyan rossz. Rae Sloane admirális, az Utóhatás többi főszereplőjéhez képest meglepően konzisztens marad a teljes történeten keresztül. A karaktere eredeti, erős és szimpatikus, a karakterfejlődését pedig kifejezetten jó volt végigkövetni.

Zárásként még azt szeretném megjegyezni, hogy aki régóta követ, az tudhatja, hogy általában nagyon elnéző vagyok a Star Wars regényekkel kapcsolatban, és mindig igyekszem a pozitív részleteiket kidomborítani, hogy képet kapjatok arról, miért is lehet érdemes elolvasnotok őket. Nem titok, hogy a legnagyobb részük nem ér fel olyan hatalmas irodalmi magasságokba, és ez így is van rendjén. Aligha tudom elképzelni, hogy a rajongóknak egy jelentős hányada tolsztoji minőségű Star Wars regényeket szeretne olvasni. Ugyanakkor, amit Chuck Wendig az Utóhatással produkált arról őszintén azt gondolom, hogy kritikán aluli, az elolvasását pedig senkinek nem ajánlanám. Az, hogy a Disneynek hogyan sikerült rábíznia az első könyvtrilógiájának megírását, számomra teljesen érthetetlen, viszont megnyugvással tölt el a tudat, hogy egy tavalyi közösségi médiás botránya után levették minden egyes Star Wars projektről, amin dolgozott. És csak, hogy félreértés ne essék: Chuck Wendiget nem ismerem, így a személyével kapcsolatban nem is szeretnék semmilyen kritikát megfogalmazni. Annyiban viszont biztos vagyok, hogy az írása hagy némi kívánnivalót maga után, és, hogy a Star Wars történeteknek valószínűleg jobb lesz nélküle.

A történet (kánon szempontjából) fontosabb eseményeinek spoileres összefoglalója:

A történet valamivel az endori csata után kezdődik. Norra Wexley, egy lázadó pilóta hazatér a szülőbolygójára, az Akivára, hogy a háborúval töltött évei után végre tovább nevelhesse a tizenöt éves fiát, Temmint. A fiú azonban neheztel az anyjára, amiért az annak idején elhagyta őt, hogy a Birodalom által elfogott férje keresésére induljon, majd csatlakozzon a Szövetséghez, továbbá az egyedül töltött évei alatt felépített magának egy egész kereskedést (illetve egy harcművész droidot, Csont Uraságot), így semmiképp sem akarja elhagyni vele a bolygót.

Mindeközben a Birodalom megmaradt jelentősebb vezetőinek egy része, Rae Sloane admirális vezetésével titkos csúcstalálkozóra készül az Akiván, amelynek során reményeik szerint megtervezhetnek majd egy egységes válaszlépést a sorozatos vereségeikre. A találkozóba belebotlik a Lázadás egyik felderítője, Wedge Antilles, aki így Sloane fogságába esik. A Birodalom megjelent vezetői képtelenek döntésre jutni, így úgy tűnik, hogy a megbeszélésüknek végül semmilyen jelentősebb hatása nem lesz, és a néhai Uralkodó erői továbbra is megosztottak maradnak majd.

A bolygón tartózkodó Norra és Temmin megtudják, hogy Wedge fogságba esett, és csatlakozik hozzájuk egy fejvadász, Jas Emari, illetve egy volt birodalmi tiszt, Sinjir Velus, akikkel közösen hamarosan azt is kinyomozzák, hogy a birodalmiak egy fontos találkozót szerveznek a közelükben. A kis csapat úgy dönt, hogy együttes erővel kiszabadítják Wedge-t, illetve levadásszák a megbeszélésen megjelent főtiszteket. A céljuk elérése érdekében megküzdenek helyi gengszterekkel, forradalomra buzdítják a népet, átverekedik magukat egy vérszomjas vadállatokkal teli, labirintusszerű csatornarendszeren és végül be is jutnak a birodalmiak szigorúan őrzött bázisára, ahol azonban azzal kell szembesüljenek, hogy az ellenségük már várt rájuk, ugyanis Temmin elárulta Jast, és Sinjirt azért cserébe, hogy ő és az anyja békében elhagyhassák a bolygót. A fiú be kell lássa, hogy hibázott, amikor Sloane az egyezségükkel ellentétben Norrát is fogságba ejti, és elhatározza, hogy kiszabadítja a barátait.

Ezzel párhuzamosan Wedge-nek hála a Lázadás tudomást szerez arról, hogy valami készülőben van az Akiván, és először odaküldi az egyik különleges ügynökét, Jom Barellt, aki megerősíti, hogy a birodalmiak csúcstalálkozót tartanak, majd a jelentősebb erőit is mozgósítja, hogy kihasználhassa az alkalmat, és egyszerre elkaphassa az ellensége főtisztjeinek ott megjelent tagjait. Sloanék tudják, hogy a lázadók már úton vannak értük, így evakuálni kezdik a csapataikat. Egy kis komppal a foglyaik kíséretében elhagyják a bolygót, és az egyik közeli csillagrombolójuk felé veszik az irányt. A hajójuk azonban Jom Barellnek hála megsérül, Temmin pedig fellopakodik rá, ás kiszabadítja a benne raboskodó barátait. Mire a komp eléri a csillagrombolót Norráék már mind szabadok, a birodalmiak pedig – Sloane kivételével, akinek sikerül megszöknie – mind halottak. A lázadók megnyerik az Akiva feletti csatát, Wedge kiszabadul a fogságából, és Ackbar admirális javaslatára Norra, Temmin, Jas, Sinjir, Jom és Csont Uraság közösen létrehoznak egyfajta különleges alakulatot, amelynek a jövőben az lesz a feladata, hogy levadássza a szétzilált Birodalom megmaradt, rejtőzködő vezetőit.

Ide kattintva megtekinthetitek a kánon-regények időrendbeli sorrendjét, illetve a, már feldolgozott könyveket.